
Átléptem a határt. Persze ez így nem teljesen igaz, hiszen inkább áthajóztam a határt. A Costa Azul teherhajó kényelmét elhagyva Puerto Obaldia határvárosában megszereztem a panamai kilépőpecsétemet, majd egy nadrágáztató beszállás után 45 percet csónakáztam hatodmagammal kétméteres hullámok között egy lancha-nak hívott viharvert alkalmatosságon Capurganá gyöngyszeméig.

Becsülettel bevallom, hogy az első 5 perc pánikszerű rohamokkal telt, hogy ezt tuti nem éljük túl, majd a további 40 perc méla beletörődéssel, hogy valóban nem fogjuk túlélni. Tetőtől talpig áztattak a rajtunk átcsapó hullámok, miközben hátul egy félbevágott kóláspalackkal merte ki egy segítőkész ifjú a csónakban rekedt vizet.

Miután elfogadtam sorsomat és megállapítottam, hogy felesleges ellene küzdeni egyszercsak megszólal a csónakászunk, hogy 5 perc és ott vagyunk. Csak remélni mertem, hogy a percek kolumbiában már az európai norma szerint telnek – ellentétben panamával – és nem kell még 30 percig birkóznom a kétségbeesés könnyeivel. Nem kellett. Partot értünk. Én is és az elefántom is túlélte. Az agyonlapozott útikönyv szerint errefelé fantasztikus búvárhelyek vannak, gyönyörű korallszigetekkel, de mindez olyan távol került az érdeklődésemtől, amilyen távolra csak lehet. Se vizet, se hajót nem akartam látni. Pár napig még a zuhany alá is félve álltam csak be.
De Capurganá falucskája a víziszonyomat leszámítva fantasztikus helynek bizonyult a feltöltődésre. Mivel csak hajóval megközelíthető, ezért abszolút szmogmentes, erdővel körülvett modernkori Woodstock. Semmi rohanás, semmi idegeskedés, még az elektromosság is csak a délutáni szieszta után volt hajlandó bekapcsolódni. Mivel turistaszezonon kívül vetődtem errefelé, ezért szerencsére nem kellett tömegen átverekedni magamat, de a hotelek számából itélve ez a kolumbiai paradicsom már felkerült a turistatérképre. Szerencsére azonban még mindig többen tévednek ide a földiek közül, mint a magamfajta gringo félékből. A kis település azonban ettől függetelenül nem más, mint egy nehezen megközeíthető kisléptékű Balatonfüred.
A vízmentes napjaim alatt hatalmas sétákkal derítettem fel az erdő által körülölelt édenkert mennyei zegzugait. Bólásztam a macskaköves kis utcákon, mászkáltam a jól bejárt erdei ösvényeken és sziklákon ülve órákat töltöttem a hullámok erejének figyelésével. Elgondolkodtató, hogy vajon honnan és miért tévedt erre bárki is, hiszen úgy tűnik a természet minden lehetőségét kihasználva féltve őrzi ezt a ’rejtekhelyet’. Talán ezért nem meglepő, hogy a falu határán kívül egy valódi katonai bázisra bukkantam. Úgy tűnik a paradicsom keltezését nem teljesen legális körülményeknek köszönhetem. A határ szomszédságáben, jól eldugva a figyelő szemektől minden bizonnyal a drogcsempészet egyik fellegvára lehetett Capurganá valamikor. Persze ebből ma már nem sok minden érződik, de a pár éves ’józanságot’ még jócskán körüllengi a múlt kábító mámora...





